Dr. Juhász Árpád – Lábnyomok, szellem és palack

Megjelent: Agro Presztízs, 2021. tél, szöveg: dr. Szász Adrián, fotók: dr. Juhász Árpád gyűjteménye

„Hétvégenként sikerül kisebb kirándulásokat beiktatni, ilyenkor a Budapesthez közeli hegyekben csavargunk a lányaimmal, a barátaimmal. Beletörődtem a maszkhasználatba is, hiszen a korom miatt veszélyben lehetek, persze a vírus elől nem tudok teljesen elbújni. De ebből a szempontból fatalista vagyok: ha utolér, utolér, ám egyelőre futok előtte” – így mesél dr. Juhász Árpád ország- és világjáró geológus a 2020-as esztendejéről. Arról a 2020-ról, amikor – szinte hihetetlen – már a 85. életévét töltötte be, s persze még mindig napi tizenvalahány órát dolgozik: a TV2 műsorait feliratoztatja siketeknek és nagyothallóknak. Ám amikor ráér, örömmel válaszol a kérdéseinkre.

– Természettudósként nyilván egy kicsit más szemmel is tekint a járványhelyzetre, mint egy átlagember. Mi foglalkoztatja leginkább?

– Hogy vajon miben különbözik ez a járvány a korábbiaktól. Az emberiség történelmében mindig is voltak járványok, például a középkorban a pestis, amikor egy térségben az ott élők harmada maradt csak életben. Mindez a történelem „kis jégkorszakában” történt, amikor a lehűlés miatt visszaesett a mezőgazdasági termelés, így az emberek legyengültek. De akkor még elszórtan pusztított a járvány, míg ma láncreakciót indított el a koronavírus, hiszen egyik kontinensről a másikra is pár órán belül átkerülhetett. Az első világháborút követően a spanyolnátha világszerte 50 millió áldozatot szedett, persze akkor még nem bízhattunk a gyógyszerek védelmében, míg ma várjuk a vakcinát. A mostani járvány pontos okait talán sosem tudjuk meg, de az biztos: az egyensúly a természetben megbomlani látszik. A mérleg egyik serpenyőjében ott a lassan 7, 5 milliárdos emberiség, a túlnépesedés, a több tízmilliós megapoliszok. A másikban a természeti erőforrások: a tiszta levegő, a fertőzésmentes víz és élelmiszerek, az érintetlen tájak. Ha az esőerdők helyére benyomul az ember, közvetlen kapcsolatba kerülhet olyan élőlényekkel, amelyek az eddig is ismert koronavírusokat korábban csak a természet zugaiban hordozták, így viszont átadhatják. De hogy jót is mondjak: csökkent a légi forgalom, hiszen eddig felesleges energiapazarlással tettek meg óriási utakat az élelmiszerek a kontinensek között. Itthon is van szezonális gyümölcs, jobb helyi forrásokra támaszkodni, mint luxuscikkeket importálni.

Koldusok és királyok ideje

– Amiket elmond, az rímel a David Attenborough új filmjében elhangzó állításokkal. Önnek milyen gondolatai támadtak az Egy élet a bolygónkon című alkotás kapcsán?

– Attenborough még a járvány kitörése előtt készítette a filmet, szerintem ma még drámaibban reagálna számos jelenségre. Persze így is összefoglalja mindazt, ami az emberiséget a különböző veszélyforrások felé tereli. Az, hogy a tenyésztett emlőseink száma és tömege messze meghaladja a természetben élőkét, azért baj, mert nemcsak rengeteg vizet használunk ehhez, de metángázt is eresztünk a levegőbe, aminek az üvegházhatása sokkal nagyobb, mint a szén-dioxidé. A fagyott régiók felolvadásából is metán szabadul fel, ami tovább erősiti a felmelegedést, tehát ez ördögi kör. A biodiverzitás csökkenéséről pedig annyit: amikor először repültem a 90-es évek elején Malajziából Borneóba, és lenéztem a repülő ablakából, összefüggő zöld leplet láttam a mélyben, legfeljebb egy-egy folyó keskeny csíkja mentén voltak földművelés nyomai. 10-15 évvel később szinte eltűntek az összefüggő esőerdők… A trópusi térségekben a helyükre kerülő monokultúrák, például az olajpálmák a biodiverzitás szempontjából – a természetes ökoszisztémákhoz képest – a nullával egyenlők.

– Hogy néz ki mindez Magyarországon, ugyanezek az aggasztó folyamatok mentek végbe?

– Budapest a budai oldalról körbe volt véve zöldkoszorúval, így a budai hegyek erdősávja letisztította a szennyezett levegőt, jó szűrő volt, még a napi hőmérsékletet is mérsékelte. De az utóbbi években ezeket az erdőket nagy mértékben kiirtották. 1975-ben írtam egy könyvet a budai hegyvidékről, akkor fotókat is készítettem bizonyos kilátópontokról. Nagyon sok összefüggő zöld erdőfolt látszott a képeimen. Két éve újra végigfotóztam ugyanezeket a helyeket, és ha egymás mellé rakom a képeket, sírva tudnék fakadni. Az új építkezések amőbanyúlványokat eresztettek a zöldbe, felszabdalták az összefüggő erdőkoszorút. A saját birtokán az ember kivágja a fákat, ültet helyettük egy-két tuját… De ha kivágunk egy hetven-nyolcvan éves fát, annak a szűrő és széndioxid-megkötő szerepét körülbelül ezer kis csemete tudná csak pótolni! Ráadásul a magyarországi nemzeti parkokban profitorientált erdőgazdaságok gondozzák az erdőket, ami a világon másutt elképzelhetetlen. Az USA-ban, ahol az első nemzeti parkok – a Yellowstone, a Yosemite – létesültek, már az 1870-es években is voltak bölcs politikusok, akik gondoltak rá, hogy a különböző tájakat és az élővilágukat meg kell őrizni a jövőnek.

– Mennyire az egyénen vagy a magasabb körök akaratán múlik, hogy változzon a hibás szemlélet?

– Több szintben érdemes gondolkodni. Az egyén kisebb ökológiai lábnyomot hagy, ha csökkenti a felesleges luxust, nem fűti túl a lakását, leszigeteli a házát. Én például a kertemben fákat ültetek, és az ereszről közvetlenül a gyökereikhez vezetem az esővizet. Aztán: nem a hús teljes mellőzését mondom, de a vegetáriánus étkezés előtérbe helyezése is segíthet. A civil szervezetek szintjén jók az olyan kampányok, mint a műanyagpalackok gyűjtése, amilyen a PET Kupa a Tiszán, vagy a tömeges faültetés, amilyen az Alföld újbóli erdősítése, amit már a kormány, tehát az állami szint is támogat. Globális szinten az ENSZ-nél futnak össze a szálak, a felelősség tehát sokfelé oszlik. De Attenborough zárszava számomra azért túl optimista, mert az emberi természetben oly mélyen gyökerezik a többre vágyás, a természettől való elhódítás – már a Bibliában is megjelenik –, hogy igen nehéz rábeszélni az embereket a szerényebb fogyasztásra. Pedig százmilliók éheznek, koldusok és királyok élnek egymás mellett. Mindezen jelenségek fölé tornyosulnak a multik országokon átívelő hatással, teljes nemzeti jövedelmeket meghaladó bevétellel. Ők sem arról híresek, hogy szívesen lemondanának a profitról.

Kóborló Farkas útra kel

– Ha már a filmet említettük, Önt hasonlították valaha bármely vonatkozásban Attenborough-hoz?

– Nagyképű lennék, ha azt mondanám, hogy az övéhez hasonló szerepet betölthetek. Geológusként a természetnek egy kevésbé ismert és befogadható anyagával, a kövekkel foglalkozom. Az élővilág ennél mindig izgalmasabb volt a gyerekek meg a tévénézők számára. Ráadásul jártam Bristolban, Attenborough műhelyében, ahol a filmjei készülnek. Ha én egy külföldi helyszínre el akartam jutni forgatni, előbb szponzorokat kellett szereznem, s mire ki tudtam utazni, talán az esemény, amiért mentem volna, már rég tova is tűnt. Míg Attenborough-nak a világ legkülönbözőbb pontjain voltak bázisai, ahová csak a végső fázisban utazott oda, amikor már a kötélhágcsó is fel volt szerelve a fára, azaz teljesen más technikai feltételek között alkothatott. Az ő nyelve, az angol ráadásul világnyelv.

– Azért Ön is eljutott 109 országba. Gondolom, ez azt jelenti, hogy szinte minden helyszínhez, ahol épp történik valami a világban, személyes élmények kötik. Érzelmi kötődést is jelent mindez?  

– Természetesen! Ha valahol vulkánkitörés, földrengés van, tájfun vagy hurrikán pusztít, máris előkeresem az ott készült fotóimat. 26 könyvet írtam, száz körüli filmet készítettem az ilyen helyekről. De anno gyerekként, kiscserkészként ez a fajta romantika még inkább beépült az ember tudatába. Amikor megszűnt a cserkészet és indiánok lettünk, a Kóborló Farkas nevet kaptam az indián keresztségben. Mindez az emlékeimben már afféle misztikus ködbe burkolózik. Volt, hogy egy hétre is elmentem egyedül a hegyek közé, tudatosan elkerülve más embereket, a településeket. A természetben eltöltött magányos éjszakáim egészen mély, szinte atavisztikus kapcsolódást jelentettek a tájhoz. De később az utazásaim során is mindig empátiával viszonyultam a helyi szokásokhoz, akár vallásokhoz. Nagyon érdekelt a buddhizmus, a hindu vallás, de számos iszlám országban is jártam. Mindig próbáltam megérteni, miért gondolkodnak bizonyos dolgokról másképp, mint mi. Ráadásul lehet valami a személyiségemben, mert ha mentünk mondjuk Afrikában vagy Dél-Amerikában egy őserdei csapáson a társaimmal, és ottélőkkel találkoztunk, ők valahogy mindig engem szólítottak meg, rajtam keresztül akartak kommunikálni a csoporttal. Persze lehet, hogy csak azért, mert már negyven éve is ősz szakállam meg borostám volt, és én tűntem a legöregebbnek…

Babu második élete

– Az érzelmi kötődés mellett nyilván adrenalint is jelentettek ezek a túrák. Soha nem félt?

– Dehogynem fél az ember, persze sokszor nem úgy alakulnak ki ezek a helyzetek, hogy már eleve felfokozott tudatállapottal közelíti meg őket. Én például mindig vigyáztam, hogy nehogy beleessek egy gleccserhasadékba – a Kaukázusban teljesen váratlanul mégis beleestem! Annak köszönhetően jöttem csak ki, hogy egy hegymászótársam észrevette, hogy elfogynak a nyomok a hóban, és fentről irányított, milyen irányba keskenyedik a hasadék, hogyan tudok a felszínre vergődni. Afrikában pedig ahelyett, hogy a lábam elé néztem volna, hátrafelé fordulva beszélgettem a társaimmal, miközben ráléptem egy kígyóra. Rémületemben nagyot ugrottam, s kiderült, hogy egy zöld mamba volt az. A helybeli feketék azt mondták: „Babu (ez szuahéliül nagypapát jelent), te a második életedet kezdted meg!”. Mert az, hogy valaki rálépjen egy zöld mambára, és az ne marja meg, a csoda kategóriájába tartozik. De voltak más baleseteim is, számos helyen össze vagyok rakva, meg vagyok stoppolva.

– Sok évtizednyi kalandozás nyilván ezzel is jár. Azt kapta a hivatásától, amit valaha megálmodott?

– Ami biztos: minden csak lassan vált valóra. Amikor gyerek voltam, elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyáltalán külföldre utazzunk, még az 50-es években az egyetemen is úgy tanultunk a vulkánokról, a gleccserekről, hogy még reményünk sem látszott arra, hogy valaha például magas hegységekbe el fogunk jutni. Később is csak lépésről lépésre nyíltak meg a kapuk, amiken keresztül egyre közelebb kerülhettem a rég megálmodott objektumokhoz. Nem lehetek elégedetlen a sorsommal, még ha nem is kaptam meg a mai fiatalokhoz hasonlóan azt az esélyt, hogy szabadon kószáljak a világban. De talán pont az a felfokozott vágy, ami palackba zárt szellemként mindig ott volt bennem, szabadította fel azokat az energiákat, amik hozzásegítettek az utazásokhoz, a róluk írt könyvekhez és a filmekhez.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.