Nikolics Nemanja – Megy, amíg le nem tépik róla a mezt

Megjelent: Presztízs Sport, 2020. november, szöveg: dr. Szász Adrián, fotók: molfehervarfc.hu

Szerbiából indult, Magyarországon teljesedett ki a karrierje, amelybe az is belefért, hogy két földrész három országának elsőosztályú bajnokságában is – összesen ötször – gólkirály legyen. Magyarországon és Lengyelországban minden fontos címet, az USA-ban számos egyéni elismerést is elnyert. Zentai születésűként Kaposvár, Fehérvár, Varsó és Chicago után Fehérvárra tért vissza, ahol feleségével a három gyermeküket ma is nevelik. A szerb-magyar kettős állampolgár Nikolics Nemanja rendkívüli gólátlaga mellett 32 évesen már a rutinjával is sokat tehet hozzá úgy a MOL Fehérvár, mint a magyar válogatott eredményességéhez. Reményei szerint még hosszú évekig.

Összetartó családból összetartó családba    

– Azt mondod, most hoztad el a kisfiadat edzésről. A hatéves Marko is focizik, ugye?

– Igen, most hoztam haza egy forró teára, mert esőben edzettek, hosszú napja volt. Fehérváron az U7-esekkel edz, anno én is hatévesen kezdtem. Nem helyeztem nyomás alá, de vártam a pillanatot, hogy azt mondja, szeretne futballozni. Nem tartozom azok közé, akik a fiukból mindenképp focistát faragnának – persze hazudnék, ha azt mondanám, nem örülnék neki, ha az lenne –, de az a fontos, hogy amit ő szeretne, abban támogassam. Ha másban talál motivációt, akkor is mögötte fogok állni.

– Téged is mindig támogattak a szüleid – milyen családban nőttél fel Zentán?

–  Összetartó családban: édesanyám vajdasági magyar, édesapám szerb. Focista volt, a bátyám is az lett, én meg követtem őket. Kijártunk apukám meccseire, otthon is 0-24-ben futball ment a tévében. Szerintem ott el is dőlt, milyen hivatást választok. Anyukám is támogatott, ebből a családi háttérből merítek erőt. Ők most is Szerbiában élnek. Volt ott minden, amit átéltünk, még háború is, de nem panaszkodom a gyerekkoromra, jóban-rosszban számíthattunk egymásra. Megtanultam harcolni, értékelni a dolgokat. Már fiatalon mindent megtettem a céljaimért, az utolsó csepp erőmig. Ha így állsz hozzá, mégsem sikerül, nincs miért szégyenkezned – a fociban és az életben így gondolkodom.

– Azóta saját családod van. A párodat – három gyermeked édesanyját – mikor ismerted meg?

–  Még a kaposvári időszakban. Vele együtt építettünk fel mindent, nélküle nem is sikerült volna. Fehérváron született Tijana és Marko, később Chicagóban Nia. Nórika pedig a támaszom volt a szép és a nehéz időkben is. Az első fehérvári periódusomban a sok válogatott szintű játékos közül senkinek sem volt bérelt helye a csapatban. Amikor odaigazoltam, én voltam a hatodik csatár. Öt edzővel dolgoztam, mind más filozófiát hozott, mindegyiknél újra be kellett verekednem magam a kezdőbe, de négynél én lettem a legjobb góllövő, Paulo Sousánál „csak” második a listán. Mentálisan rengeteget fejlődtem, az az öt és fél év a pályán és a pályán kívül is meghatározó volt. Nem véletlen, hogy bár sem engem, sem a feleségemet nem köti ide rokoni szál, mégis úgy megszerettük a várost, hogy Fehérváron telepedtünk le. Már akkor éreztük, hogy idetartozunk, és ez az érzés Varsóban meg Chicagóban sem múlt el. Valahogy a klubbal együtt fejlődtem huszonévesen, megtapasztalva, milyen az, amikor minden meccsen csak a győzelem az elfogadható. 23 évesen apuka is lettem, azaz sokkal gyorsabban meg kellett érnem, mint a korosztályomnak. Megtanultam a családért is küzdeni, értékelni mindazt, amit a focitól kapok. Ez felkészített, hogy külföldön is megálljam a helyem.

Külföld és a pénzre nem váltható élmények

– Még két országban – Lengyelország, USA – is gólkirály tudtál lenni, plusz nyertél egy csomó trófeát, pedig nagyon különböző stílusú helyek és bajnokságok voltak ezek.

– Nagyon szisztematikusan választottuk ki az országokat a menedzsereimmel és a családommal, hogy jó esélyem legyen kibontakozni. Előzetesen körbekérdeztem, utánajártam mindennek, mert a célom nemcsak az volt, hogy kimenjek külföldre, hanem hogy ott is letegyem a névjegyem. Végül Lengyelországban és az USA-ban is nagyon sikeres éveket zártam. A Legiával életem szezonját futottam bajnoki címmel, kupával, egyéni díjakkal. Európa-liga, Bajnokok Ligája és a hab a tornán: az Európa-bajnokság a magyar válogatottal. Gyorsan történtek a dolgok, noha egy kicsit későn, 27 évesen mentem csak ki, de nem bánom, mert addigra mentálisan és fizikálisan is érett voltam rá.

– Topbajnokságot egyik alkalommal sem lett volna lehetőséged választani?

– A Legiás időszakban sok országból kerestek, megmondom őszintén, a Premier League egyik nem meghatározó csapatától is, amelyik a szezon végén ki is esett. Nem vágtam bele, mert nem passzolt a védekező felfogású klub a játékstílusomhoz, és amúgy sem éreztem, hogy váltanom kellene, hiszen pont akkor jutottunk be a Bajnokok Ligájába úgy, hogy a selejtezőkön hat gólból ötöt én szereztem. Úgy voltam vele, talán ez életem egyetlen lehetősége a BL-ben szerepelni, a Dortmund ellen aztán a csoportkörben is betaláltam. Igazából az Eb-től vártam, hogy hozhat még egy komoly lehetőséget, de a tornán sajnos kevesebb szerepet kaptam, mint reméltem. Fél évvel később elfogadtam a chicagói ajánlatot, mert addigra Varsóban mindent elértem, és új motiváció irányába akartam továbblépni.

– Na, az minden korábbi országváltásnál nagyobb változás és kihívás lehetett!

– Nagy váltás volt az egész családnak, természetesen sokat agyaltunk rajta. Mégiscsak két gyerekkel utaztunk, nem hibázhattunk. Olyan ember vagyok, aki próbálja felkészíteni magát mindenre. De ha nem próbálod ki, sosem tudod meg, mire jutnál! Az nem egy olyan hely volt, hogy két óra alatt elgurulsz kocsival, és ha nem tetszik, visszajössz, mert Amerikába még turistaként is nehéz kijutni, hát még ottragadni. De fontos érv volt az is, hogy a kislányom akkor kezdte az iskolát, és ez a legjobb hely volt ahhoz, hogy vele együtt mi is megtanuljunk perfektül angolul. Ráadásul gyönyörű városban éltünk, ahol a csapatban is kulcsszerepet szántak nekem. Pedig sokan féltettek, mert nekem olyan csapat kell, amelyik elöl ki tud szolgálni, és a Chicago akkoriban gyengélkedett, de vállaltam a rizikót. Megnyugtatott, hogy a vezetők elárulták, kik jöhetnek még, például Bastian Schweinsteiger. A végén a liga All Star-csapatába is beválasztottak, a saját városunkban léphettem pályára a Real Madrid ellen. Meg persze olyan helyeken jártam, amiket addig csak a filmekben láttam. A mai napig, ha egy chicagói film megy a tévében, még a gyerekek is mondják, hogy „nézd, apa, ott laktunk”! Én meg felismerem, hogy „aha, itt kávéztam, ott ebédeltem”. Olyan pénzen meg nem vehető, életre szóló élményeket kaptam, amikre mindig is vágytam, sőt amikre sosem számítottam, hogy összejöhetnek.

Válogatott étrend, válogatott dilemma

– Az ebédről ugrik be: mintha olvastam volna, hogy akkoriban már speciális étrendet követtél…

– Még a Vidiben egészen véletlenül Mohácsi doktor, akinek a felesége belgyógyász, rávezetett – és be is igazolódott –, hogy glutén- és tejérzékeny vagyok. És akkor még sokkal nehezebb volt ilyen termékeket beszerezni. Ma az éttermekben kapsz gluténmentes menüt, a boltban meg finomabb kenyeret és pizzát, mint a normális. De akkor még örültem, ha kaptam egy olyan kemény kenyeret, mint a fal, csak gluténmentes legyen! Szóval a feleségemmel együtt életmódot váltottunk, és a közérzetem pár hónap alatt sokkal jobb lett. Egy kezemen meg tudom számolni, azóta hányszor voltam beteg vagy sérült, a műtétek is elkerültek. Persze nem minden az étkezéstől függ, kell szerencse is, meg megfelelő regenerálódás, odafigyelés a testre. Mert az olyan, mint egy autó, az edzések és a meccsek között folyamatosan tankolni kell, hogy jól üzemeljen. Főleg, ha két-három fronton szerepelsz, heti több meccsel. A feleségem sokat olvas erről, és én is a mai napig nagyon figyelem, mit, mennyit és mikor eszem, iszom. Így lehet meghosszabbítani egy pályafutást. Márpedig én nagyon szeretem a focit, és most jobban érzem magam, mint 25 évesen, jobban szeretek edzeni, meccset játszani, fejben rutinosabb is vagyok, szóval nem mostanában szeretném abbahagyni.

– A chicagói időszak kapcsán még elengedhetetlen kérdés a válogatott, amit egy időre lemondtál. Mennyire bántott, hogy a szurkolók egy része ezért úgymond rólad „mondott le”?

– Megértettem őket. Mindenkinek a válogatott a legfontosabb, azt senkinek nincs joga lemondani. Ez az egyik oldal, de meg kell hallgatni a másikat is. Nekem a lelkiismeretem tiszta volt, én mindent beleadtam, hogy a válogatottban is épp olyan sikeres legyek, mint a klubcsapataimban. De olyan országba kerültem, ahol mások a szabályok, mint Európában: nem áll le a bajnokság a válogatott miatt, nagyon messze vagyok, és amikor hazautazom, több meccset is mulasztok. A válogatottnál viszont keveset játszottam. Kipróbáltam egy darabig, de láttam, hogy így egyik csapatot sem tudom 100 százalékkal segíteni, pedig egy válogatott játékos nem adhat csak 99-et magából, hanem 110-et kell neki! Különben csak elveszi a helyet más elől. A csapat érdekét, az egészségemet és a családom érdekeit is néztem. Volt, hogy csütörtökön hazarepültem, este 10-kor szálltam le, éjjel 1-kor értem a lakásomba, jetlaggel küzdve. 8-kor pedig már keltem, edzettem, és szombaton játszanom kellett. Rúgtam egy gólt, de egy tízméteres sprinttől is beálltak a lábaim, a derekam. Vállaltam, mert szükség volt rám, de úgy éreztem, előbb-utóbb sérülés vagy betegség lesz a vége. Miközben egyik helyen sem vagyok ott teljesen. Mivel a válogatottban nem kaptam fontos szerepet, a klubomnál viszont elsőszámú csatárként alapoztak rám, meghoztam azt a bizonyos döntést. Bántott egy-két reakció, de mindenkinek nem tudok és nem is akarok megfelelni. Mindig magamat adom. Egyik csapatomban sem azért tiszteltek, amiket nyilatkoztam, hanem a pályán érdemeltem ki, és erre büszke vagyok.

Akár 40 éves koráig is játszana

– Most, hogy hazatértél, mit tapasztalsz: erősebb lett az NB I, és felnéznek rád a fiatalok?

– A bajnokság mindenképp erősebb, nagyon tetszik ez a 12 csapatos rendszer, sokkal több rangadót vívunk. A fiataloknak pedig mindig is próbáltam példát mutatni abból, hogyan kell tisztelni egy klubot, harcolni érte, persze nem akarom túljátszani a szerepem. És csak annak tudok segíteni, aki akar is tőlem tanulni. Igyekszem elmondani nekik, milyen szerencsések, hogy azt csinálhatják, amit szeretnek, pláne most, hogy Magyarország is egyre jobb ugródeszka Európába, ha nem is a topbajnokságokba. De egy MOL Fehérvár vagy Fradi itthon is közelít Európához. Mondom nekik, hogy becsüljék meg, amit kapnak a klubtól, mert Fehérváron már csúcskategóriásak a körülmények.

– Ha jól rakom össze mindazt, amit eddig mondtál, még évekig segítenéd a játékoddal is a klubot.

– Ez a célom. Amióta visszajöttem, két erőnléti tesztet csináltunk, és az egyik legjobbat produkáltam a csapatban, azaz remek állapotban vagyok. Egy olyan poszton, ahol, ha okos vagy, sokáig a pályán lehetsz. Elég csak Zlatan Ibrahimovic példáját venni, vagy Fabio Quagliarelláét, aki 36 évesen lett Olaszországban gólkirály. Csatérként ráadásul 60 percet játszva vagy félórára beszállva is el tudsz dönteni egy mérkőzést, más ez, mint a védők helyzete. Én többször a kispadról becserélve is tudtam segíteni. Addig akarom folytatni, amíg jól érzem magam a pályán, de nem akarom elvenni a helyet mástól. Azt akarom, hogy valaki tépje le rólam a mezt! Amíg ezt nem látom, nem fogok engedni. De ha jönnek azok a fiatalok, akikkel már nem tudom tartani a szintet, nekik szívesen átadom a helyem, mert akkor tudom, hogy a klub jó kezekben marad. Akár 40 éves koromig is szívesen játszanék, de a fociban gyorsan változnak a dolgok. Mindig maximalista voltam, úgyhogy ebben is nagy célt tűzök ki, ha sikerül, jó, ha nem, akkor próbálom majd a legjobb pillanatban abbahagyni. De nem mostanában.

– Azért már azt is kereknek éled meg, amit eddig elértél a futballban?

– Mindig lehet jobb és jobb, semmi nem tökéletes. De ha megnézem, honnan indultam és most hol tartok, maximálisan elégedett vagyok. Ha valaki azt mondaná, újrakezdhetem, és lehet, hogy akkor topbajnokságba is eljutnék, nem élnék a lehetőséggel, mert úgy kerek minden, ahogy történt. Sok jó barátot szereztem a focin keresztül, ráadásul nem voltam vándormadár, Magyországon és külföldön is két-két elsőosztályú csapatban szerepeltem. Nem kevés, de nem is sok – jólesik, hogy a mai napig mindnél szeretnek, elismerik, amit a klubért tettem. Ám még koránt sincs vége a történetemnek, sok célom van a Vidivel és remélhetőleg a válogatottal, ezekért is ugyanúgy meg fogok küzdeni a pályán.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.