Óda Budapesthez – Második rész: XII-XXIII. kerületek

Szöveg és fotók: dr. Szász Adrián, eredeti megjelenés: Pannon Presztízs magazin – 2020. május

Budapest most koronavírusos, lélegeztetőgépre került. Mi vagyunk a gép: lakosai adják a városnak a friss oxigént azzal, hogy otthon maradnak, amikor csak tehetik. Így biztosan meg fog gyógyulni az otthonunk, ahogy mások lakóhelyei is Magyarországon és világszerte. Nem könnyű betartani, hogy ne mászkáljunk, én utoljára a Gellért-hegyre jutottam el egy nagyobb, fotózós kirándulásra még a járvány előtt, és a napokban visszanéztem az akkor készült képeket. Elgondolkodtam, másfél évtizede itt élőként mit is jelent nekem Budapest. Ha az egyes kerületeire gondolok, milyen első élmények ugranak be? Édes-bús nosztalgikus játék volt, de inkább édes, mint bús. Rájöttem, hogy humorral a karantén is kibírhatóbb. Most megosztom az eredményt a „világgal” – 23 bekezdésben.

XII. Hegyvidék

Innen mindig a vonatok ugranak be: egyrészt a Széchenyi-hegyi Gyermekvasút – ember legyen a talpán az a külföldi, aki ki tudja ejteni a nevét, hát még, ha a Kis-Hárs-hegy vagy a Szépjuhászné nevű megállóját keresi. Másrészt a Déli pályaudvar, ahová tizeniksz éve az egyetemi munkajog-szigorlatom előtti napon is érkeztem a Balatontól, hogy egy cimborámmal legurítsunk egy sört, mielőtt továbbrobogok Miskolcra. Kora nyár lévén az egy sörből vagy négy lett, így a végén rohannom kellett a metróhoz, hogy még elérjem a Keletiben az utolsó miskolci vonatot. Csakhogy bódulatomban véletlenül nem az induló, hanem a másik oldali, a végállomásra éppen befutó szerelvénybe furakodtam be. Amely aztán továbbhaladt – velem a fedélzeten – a garázsba. A kiszálló emberek forogtak utánam, mint egy bolond után. A garázsban kétségbeesve kopogtam ki az ablakon a cigarettázó vezetőnek, aki pár slukk után szerencsére indult vissza a szerelvénnyel, így óriási sprinttel végül elértem az Intercity-t (jegyet már nem volt időm venni rá, így végig a büfékocsiban lapultam, ahol lecsúszott még egy sör) és a kora reggeli szigorlatot. Az érdemjegyem épp csak görbült, de a szám is felfele, hogy megcsináltam!

XIII. Angyalföld

Itt sokáig éltem, összesen hat lakásban. Emlékszem a gonosz főbérlő nénire, aki a minigarzonért – amelyben a konyha a beépített szekrényben volt – kifizetett kauciómat elsikkasztotta, de a következő, férfi bérbeadónkra is, aki addig járt salsázni a neje nélkül – legalábbis mindig erről mesélt nekünk -, míg kitáncolhatta magát a házasságából, mert utánunk ő cuccolt be (vissza) a legénylakásba. A Taksony utcában szerettem még nagyon lakni, ott olyan középkorú szomszédaim voltak, mint például az őszülő halántékú „Taksony utcai Rambo”, aki télen is rödvidnadrágban és izompólóban feszített a kertben, remélve, hogy minél több ablakból figyelik a nők. Volt, aki így sem vele volt elfoglalva: egy időben az egyik lakás nyitott ablakán át rendre erotikus hangorkán kavarta fel a belsőudvar csendjét. Egy ilyen alkalommal egy idős hölgy, akivel éppen egyszerre hajoltunk ki, hogy betájoljuk a zaj forrását, ennyit szólt át nekem rezignált hangon a saját ablakából: „szerintem kezdjünk el mi is egyszerre nyögni”.

XIV. Zugló

Innen az a barátom ugrik be, aki anno a kedvesével a zuglói Nezsider parkba költözött (azóta már nem ott laknak), s akkor döbbentünk rá, hogy ez az utca olyan eldugott és ismeretlen a fővároson belül, hogy sem a taxis, sem a pizzafutár nem talált soha oda, pedig sokszor mentem és sokszor rendeltünk. Volt hát okunk azzal ugratni a srácot, hogy „te egy nem létező utcában/galaxisban/univerzumban élsz”!

XV. Rákospalotától Újpalotáig

Tudom, az Ázsia Center is itt van, de nekem inkább a Pólus Center ismerős, ahová – mint a(z egyik) első pesti plázába – a megnyitásakor még a Balatontól is felzarándokoltunk vásárolni a családdal. 

XVI. Árpádföldtől Sashalomig

Első pesti munkám köt ide: jogászként dolgoztam szakvizsga előtt az önkormányzat vagyonhasznosítási irodáján, de nem a jogról tanultam a legtöbbet, hanem – frissen felköltözve – a fővárosi élet rejtelmeiről. Az irodámat ugyanis egy nyugdíj előtt álló, tehát már épp elég tapasztalt helyi zsivánnyal/bölccsel, egy ingatlanos ügyintézővé avanzsált korábbi taxissal (aki még a Nezsider parkot is vágta) oszthattam meg. Fehér szakállas mentorom nem is tudja, milyen hasznos tanácsokkal szolgált ahhoz, hogy később megálljam a helyem a nagyvárosban, miközben naponta többször úgy megnevettetett, hogy egyszer még a kávémat is ráborítottam a kakaóbiztos billentyűzetre (ami a kávétól persze tönkrement). 

XVII. Rákosmente

Rákosborzasztónak, Rákosrettenetesnek is gúnyolják, de csak, mert tényleg messze van „mindentől”. Onnan tudom, hogy lakik arra ismerősöm, akit pár évente felkeresek, és bárhonnan indultam is éppen, mindig rengeteget kellett autóznom, hát még buszoznom hozzá. Még jó, hogy hangulatos a környék! 

XVIII. Pestszentlőrinc-Pestszentimre

Jót ettünk itt párszor egy gourmet barátommal a Kakas Étteremben, amúgy pedig a reptér felé/felől átutazóban szoktam keresztülzötykölődni rajta, így ez a kerület számomra egyenlő kifelé az izgatott várakozással, befelé a jóleső hazatéréssel. 

XIX. Kispest

Ez is az (ikszedik) otthonom. Már a nagypapám sógora is kispesti volt, még futballozott is Puskás Öcsi klubjában, „Pancho” idejében. Egyszer a mamám kedvéért keresztbe-kasul sétáltam, fotóztam a Wekerletelepet, hogy megtaláljam, megörökítsem és átküldjem a ház képét, ahol valaha laktak. 

XX. Pesterzsébet

Na, itt egyszer egy jégkorongmeccsen randiztam, úgy, hogy a partnerem választotta a helyszínt. Ennek ellenére ebből sem lett sokkal több, mint az alagutas sztoriból, de ha már „kibumliztam”, legalább Erzsébetről is van személyes emlékem (nem a lányt hívták így, ő Veronika volt).

XXI. Csepel

Lakott egy Gyuszi becenevű barátom a Nyuszi sétányon… A kerületet pedig nem hiába tartják a „magyar ipar bölcsőjének”, szabadon felkereshető iparterületei ma is nagyon vagány fotós helyszínek (akár esküvői vagy modellfotózáshoz). És ne feledjük az olimpiai bajnokokat, akiket Csepel adott a magyar sportnak – Kőbán Rita, Balczó András, Czibor Zoltán, Németh Ferenc, Horváth Csaba, Kolonics György, Kozmann György, Vereczkei Ákos -, se Tóth II. Józsefet, az Aranycsapat vb-ezüstérmesét! 

XXII. Budafok-Tétény

A végére át is térek a focira: Budafokon, egy feketesalakos (’97-ben még ilyenen játszatták az utánpótlást) pályán szakadt meg a bokaszalagom és a futballkarrierem. Fejelésből földet érve – egy kőre… Mementónak nem a legjobb, ám a Memento Parkot a közelben érdemes felkeresni! 

XXIII. Soroksár

Jó hírrel zárom (innen is sportos emlékem van): a helyi SSC-pályán még a sérülésem előtt egy 8-1-es sikerből 4 góllal vettem ki a részem. A korabeli tudósítás mégsem sorolt fel a „jók” között, talán ezért is lettem később – sportról is író – újságíró, mert dacoskodtam, hogy az akkoriak nem értettek hozzá… Ez persze nem igaz, később éppen tőlük tanultam ki e szép hivatást – hol másutt, mint Budapesten! 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.